Nincs magány. Nincs egyedüllét. Istenben van minden és mindenben Isten van. Kegyelem van. Nem érteni kell, csak hinni és érezni, pontosabban megélni. Csak Isten kegyelme van. Ezt roncsoljuk pillanatról pillanatra. Ez ellen cselekszünk, élünk, ennek ellenében rendeztük be társadalmunkat és államunkat. Tekintélyelvű, agyonszabályozott, könyörtelen világot alkottunk magunknak. De miért? Minek? Kinek jó ez? Neked jó? Nekem jó? Egymásnak jó? Nem. Ez így senkinek sem jó. Sem Istennek, sem embernek. Annek sem, aki hasznot húz belőle, annak sem, aki elszenvedi. Akkor miért nem élünk úgy, ahogy kellene? Mert már a kezdeteknél elrontottuk. Mert az igaztalanra hallgattunk, amikor az alapköveket leraktuk. Mit kell hát tennünk? Le kell rombolni mindazt, amit építettünk? Nem. Semmit nem kell lerombolni. Semmit nem kell megváltoztatni vagy átszervezni. Ezek nem segítenek. Akkor, mégis mi üdvözíthet? Csak az üdv. Az üdv és a kegyelem pedig nem kötődik társadalmakhoz, államokhoz, semmihez, amit emberi kéz, akarat hozott létre vagy föltalált. Csak hozzád és hozzám kötődik. És persze, mindenek előtt Istenhez. De Isten mindig kész volt, hogy kegyelemben részesítsen. Isten itt „ólálkodik“ közöttünk kegyelmével, a Szentlélek itt van közöttünk és minden pillanatban megpróbál velünk lenni, akkor is ha nem akarjuk. Nem kell tennem semmit. Csak hinnem kell. Megbánni bűneimet és elengedni mindazt, ami eddig ideláncolt és nem engedte be a kegyelmet, a Szentlelket, Istent. Ennyi. Elernyedni Isten egyetemes szeretetében, kegyelmi ajándékában. Feloldódni benne. Nincs nagyobb öröm. Nincs nagyobb csoda. Ennyi. Éld!